Mennyire „természetközeli” az európai erdőgazdálkodás? címmel szervezett online nemzetközi konferenciát az EUSTAFOR (European State Forest Association) és a CEPF (Confederation of European Forest Owners). A konferencia előadói mintegy féltucat nemzetet, illetve szervezetet képviseltek, de Európából bárki csatlakozhatott az online eseményhez, amelyen az Európai Bizottság szakemberei is nagy számban részt vettek.
A március második hetében megtartott konferencia aktualitását az adta, hogy az Európai Bizottság az Európai Zöld Megállapodásban (Green Deal) jelentős hangsúlyt helyez az erdőkre és az erdőgazdálkodásra. Az erdőgazdálkodást azon földhasználati szektorként jelöli meg, melyre az EU 2050-re kitűzött, éghajlattal és biológiai sokféleséggel kapcsolatos ambiciózus célkitűzéseinek elérésében a legfontosabb feladat hárul. Az európai erdőkre és erdőgazdálkodásra jogilag kötelező ajánlások vannak, mint például a Fit for 55 csomag (a felülvizsgált LULUCF, RED III), a Taxonómia rendelet és a hamarosan megjelenő Természet Helyreállítási joganyag.
A „természetközeli erdőgazdálkodásra” és az EU területének 10%-os arányú szigorú védelmére irányuló felhívások egyidejűleg képezik részét az EU 2030-ig szóló biodiverzitás stratégiájának és az új – szintén 2030-ig – szóló erdészeti stratégiának. Ezen ambiciózus célok ugyanakkor – sajnálatosan – nem feltétlenül építenek a már meglévő erdőgazdálkodási tapasztalatokra, erdészeti kutatási eredményekre.
Az EU – egyfajta erdészetpolitikai célként – az uniós erdők (s ezzel az erdőgazdálkodás) fő feladatává az éghajlatváltozás mérséklését jelölte meg. Az erdőktől azt várja, hogy ellensúlyozza más ágazatok ÜHG kibocsátását, miközben az erdőknek egyéb sokrétű védelmi célokat is teljesíteniük kell.
Mindez egyértelműen hatással van az európai erdőkre, a bennük való gazdálkodás alapelveire, ami már a közeljövőben drasztikus következményekkel járhat.
A konferencia az ezen – jelentős részben az ágazaton kívülről jövő – elgondolásokat járta körül. Az európai erdőtulajdonosok és -gazdálkodók kiegyensúlyozott szakértői vitát kezdeményeztek az új gazdálkodási megközelítések előnyeiről, hátrányairól és lehetséges következményeiről. Ezen belül is kiemelten a „természetközeli” erdőgazdálkodási gyakorlatok lehetőségeiről, és arról, hogy erdeink aktív vagy passzív megőrzése jobb stratégia-e a jövőre nézve.
Az erdőgazdálkodók tisztában vannak a biodiverzitás globális szintű kihívásaival. A legfrisseb e témába keletkezett jelentések is ezt támasztják alá: különféle ökoszisztémák közül az erdőkben figyelhetők meg a biodiverzitás terén a legpozitívabb trendek. Az EU figyelemfelkeltő, biodiverzitás krízisről szóló jelentései erre nincsenek tekintettel.
A tulajdonosok és gazdálkodók nem értenek egyet a jelenlegi bizottsági erdészeti politika fejlődésével, illetve a Bizottság erdőgazdálkodás területén igényelt kompetencia erősödésével. E politika Európát olyan irányba tereli, mely nem a hosszú távú fejlődést szolgálja. Az Európai Bizottság alul becsüli a megújuló erdei nyersanyagokból származó termékek és energia jelentőségét. Különösen az ukrajnai helyzet ismeretében ezt a megközelítést újra kell tárgyalni, az egyensúlyt helyre kell állítani. Egyre több ország gondolja úgy, hogy az Oroszországtól való függőséget fel kell számolni. Ebben az erdőnek, erdőgazdálkodásnak jelentős szerepe van. A Bizottság számos javaslatot fogalmazott meg 2021-ben, a 2022-es év ezek megvitatásáról kell szóljon. Ennek során az új geopolitikai szituációt figyelembe kell venni.
A konferencián az előadók részéről számos értékes, érdekes gondolat, megközelítés hangzott el, melyek a nyilvános vitaszakaszban további megtárgyalásra kerültek.
Az EUSTAFOR és a CEPF a vonatkozó stratégiák megtárgyalásában, végrehajtásában nagyobb figyelmet szeretne fordítani az erdők és az erdőgazdálkodás jelentőségének, mivel sajnálatos módon az EU politikákból és a kapcsolódó jogi szabályozásból hiányzik a fenntartható és multifunkcionális erdőgazdálkodás kellő interpretálása.
Az EU erdőtulajdonosai és erdőgazdálkodói az európai erdőket jó állapotban tartják. A tartamos erdőgazdálkodást az ökoszisztémára tekintettel tervezik és hajtják végre. Kitűnő példát mutatva a világ többi részének, ahol pl. az erdőírtás sem szokatlan jelenség. Aggodalommal tekintenek ugyanakkor a Bizottság különféle kezdeményezéseire, azoknak az erdők alkalmazkodóképességére, a gazdálkodási motivációkra és a tulajdonosi jogokra kifejtett hosszútávú kedvezőtlen hatásai miatt.
A klímaváltozással kapcsolatban a tartamos erdőgazdálkodás és faanyagtermelés egy a lehetséges megoldások közül: az építőipar és a biogazdaság számára alapanyagot biztosít, másrészt megújuló energiaforrásként képes kiváltani a fosszilis energiahordozókat.
Az erdészeti szakemberek úgy vélik, korlátozások helyett a többcélú, fenntartható erdőgazdálkodást kellene inkább támogatni. Egyfajta „klímaokos erdőgazdálkodásra” van szükség, ami egyaránt magában foglalja a klímaváltozás hatásainak mérséklését, a változó klímához való adaptációt és a biodiverzitás megőrzésének koncepcióját.
Az erdőgazdálkodás attól „klímaokos”, hogy
- növeli a megkötött szén (szén-dioxid) mennyiségét az erdőkben és a fatermékekben, miközben az egyéb ökoszisztéma-szolgáltatásokat is biztosítja, mindezt a biológiai sokféleség megőrzésével egyidejűleg,
- aktív erdőgazdálkodással növeli az erdő ellenállóképességét és alkalmazkodóképességét,
- lehetséges opciót biztosít a nem megújuló, – előállításuk tekintetében – szénintenzív alapanyagok faanyaggal való fenntartható helyettesítésére.
Hogy tudjuk mindezeket a természetközeli erdőgazdálkodással elérni? A természetközeli erdőgazdálkodás (továbbiakban: TKE) mint koncepció, része egy keretrendszernek, melynek alapja a fenntartható erdőgazdálkodás. Többféle erdőgazdálkodási célt integrál, az erdő összetételét, szerkezetét a természetes felé mozdítja el.
A TKE legfontosabb alapelvei:
- az úgynevezett biotóp fák, speciális élőhelyek és a holtfák, holtfaanyag megtartása
- az őshonos fafajok, valamint a termőhelyhez alkalmazkodott, nem őshonos fajok megsegítése
- a természetes felújulás elősegítése
- a szerkezeti heterogenitás elősegítése elő- és véghasználati beavatkozásokkal
- a változatosság elősegítése fajon belüli és fajok között
- az intenzív beavatkozások elkerülése
- a nagyobb térléptékű, tájszintű heterogenitás és funkcionalitás támogatása
Az erdőgazdálkodó biológiai sokféleség fenntartására való törekvéseire számos belülről és kívülről érkező nyomás nehezedik. Előbbi gyökerei a megszokottságban, az egyszerűbb út keresésében keresendők (pl. gyérítés során az elhalt fák eltávolítása, a magas fakészlettel bíró, sűrű, zárt erdők nevelése). Míg a külső nyomás a gazdálkodótól általában függetlenül jelenik meg: pl. ilyen a klímaváltozás, a biológiai inváziók, a környező földhasználatok hatásai.
A földfelszín felett megkötött szén mennyisége és a biodiverzitás között gyakorlatilag nincs kapcsolat. Egyes fajoknak jó, egyeseknek nem a magas szénkészlet. A fajok száma az egyes szukcessziós állapotokban változatosan alakul: pl. a gombafajok száma gyakorlatilag folyamatosan nő a szukcesszió előrehaladásával, míg az állat- és növényfajok száma csökken, majd a kb. szálaló erdőállapotban nő újra, és természetesen a végső és elhaló fázisban a legnagyobb.
Kép: Kovácsevics Pál
Gyakran felmerül az a kérdés is, hogy erdeinket aktív vagy passzív módon védjük és kezeljük-e? Nagy léptékben mi a célravezetőbb a biodiverzitás érdekében?
A kutatások azt mutatják, hogy a szukcesszió minden fázisa fontos, a fajok jelentős része ugyanis nem kizárólag az öregerdőfázishoz kötött. Előnyösebb a táji szinten megvalósuló – egymással összeköttetésben álló, mozaikos – szukcessziós sokféleség, mivel így folyamatosan különféle élőhelyi feltételek állnak rendelkezésre a különféle igényű fajoknak.
Passzív módon az erdőt csak a közvetlen emberi beavatkozástól lehet megvédeni, de nem a változástól: pl. a környező területek fölhasználatának hatásaitól, vagy éppen a klímaváltozástól bizonyára nem. A valóban értékes, idős erdeinket persze védeni kell. A védelem indokolatlan kiterjesztése azonban növeli a többi erdőre nehezedő nyomást, s azok korának, vágáskorának csökkenését vonja maga után.
A baden-württembergi nagyterületi erdőleltár adatai alapján az aktív erdőgazdálkodással együtt járó fahasználatok nem, hogy csökkentik, inkább növelik, ill. szinten tartják az erdő szerkezeti diverzitását (H, d1.3, termésképzés, holtfa, böhöncök előfordulása, korhadtsági fokok). (Megj.: értelemszerűen a 60-70%-ot nem elérő erélyű beavatkozások esetében van ez így.) Ez azt is jelenti, hogy a szénraktározás és az erdőgazdálkodás szempontjából viszonylag széles mozgástere van az erdésznek.
A biológiai sokféleség megőrzéséhez ugyanakkor esetenként kevesebb (pl. a holtfák meghagyásával), esetenként pedig intenzívebb beavatkozásokra is szükség lehet (pl. fényigényes fajok megsegítéséhez, nyitott területek (tisztások) kialakulásához).
A természetes folyamatok kizárólagossága, a passzív megőrzés és az aktív helyreállítás hármast tekintve természetvédelmi szempontból a TKE biztosítja leginkább az egyensúlyt – állítják a szakemberek. Mindezek alátámasztására ugyanakkor adatokra, harmonizált adatokra van szükség, melyekhez a meglévő földfelszíni monitoring tevékenyéget fel kell készíteni, ötvözve azt a korszerű technikai megoldásokkal (pl. távérzékelés) is. Bővíteni, vagy még inkább módosítani kell a vizsgált paraméreket: az MCPFE indikátorai cca. 2/3-ban fedik le a szükséges információhalmazt, de leginkább a biodiverzitásra és az erdő ellenállóképességére vonatkozó adatok még hiányoznak közülük.
Hogyan hat a TKE az erdő ellenálló-, megújuló- és alkalmazkodóképességére?
- Részterületes fahasználatokkal növeli a szerkezeti heterogenitást, segíti a felújulást.
- Segíti a fajgazdagságot és a fajon belüli genetikai sokféleséget.
- Termőhelyhez alkalmazkodott ökotípusokat részesít előnyben.
- Megőrzi az erdő holtfáit, holtfaanyagát.
- Támogatja a táj heterogenitását és funkcionalitását.
- Segíti a természetes felújulást. (Ez ugyanakkor nem biztos, hogy kedvező, függ a helyi viszonyoktól)
- A TKE során nem ritka, hogy nagy méretű fákra (pl. hagyásfákra) ugyanakkor nagyobb nyomás helyeződik, a klímaváltozás hatásainak (pl. széltörés, aszály, rovarkárosítók) jobban ki vannak téve.
- Nem utolsósorban a visszahagyott holtfaanyag miatt is magas fakészlet szintén növelheti a haváriák, pl. az erdőtüzek gyakoriságát.
Az elegyesség (fajgazdagság) a TKE-ban jelenthet nagyobb térléptékben, tájszinten mozaikos, vagy adott területen egyed szintű elegyedést (melyek között széles átmenet van) is. Utóbbi természetesen előnyösebb a fajspecifikus károsításokkal, korokozókkal szembeni nagyobb ellenállóképesség miatt.
Kép: Kovácsevics Pál
A szén erdőben való tárolásának stratégiája
- főleg előnyöket biztosít, amíg az erdő elnyelőképessége el nem éri a maximumát (néhány európai országban már közel vagyunk ehhez). Ugyanakkor figyelmen kívül hagyja a biológiai sokféleség és az ökoszisztéma egyéb funkciói közti egyensúlyt. Esetenként a szén tárolásának további növelése a károsítások esélyét is növeli.
- Nem mentes a kockázattól a természetes bolygatásokkal szembeni növekvő érzékenység miatt. Gátolhatja az alkalmazkodást, mivel ahhoz több, fényigényes fajra is szükség van.
- Elfedi a globális gazdaság szén-dioxid-mentesítés szükségességének sürgősségét. A biomassza, a fosszilis tüzelőanyagok, a különféle ásványok termelésére vonatkozó előrejelzések szerint ezek 2050-re az üvegházhatású gázok kibocsátásának körülbelül 40%-os növekedését okozzák. Emiatt sem bölcs dolog lemondani a megújuló energiát biztosító erdők ilyetén használatáról.
A fenntartható erdőgazdálkodás három fontos alapvetése szerint szükség van
- erdőrezervátumokra, a természeti értékek, biodiverzitás megőrzésére,
- a TKE-ra az erdők multifunkcionalitásának biztosítása érdekében,
- az intenzív erdőgazdálkodásra, esetenként faültetvényekre a faanyag iránti igények kielégítése céljából.
Sajnos Európában az első kettő jelentőségének növekedése, míg utóbbi jelentőségének csökkenése figyelhető meg, ami felborítja a kialakult egyensúlyt.
A biodiverzitás és szénmegkötés stratégiával összhangban – az EFI (European Forest Institute) vonatkozó tanulmányának előrejelzése szerint – 2050-re, a célul tűzött 10% szigorúan védett és 30% védett erdővel számolva, az EU-ban a fakitermelés jelentősen visszaesik (több mint 200 millió m3-rel). Az így keletkező faanyagdeficit 73%-át importból (nem EU országból) kell biztosítani. (A „maradék” 27%-ra a hatékonyabb faanyagfelhasználás (kaszkád elv), az árak, és az új technológiák eredményeképpen nem lesz szükség.)
A védetté váló (termelésből kikerülő) erdőket helyettesíteni kell más erdőkkel, faültetvényekkel, hogy az európai gazdaság faigényét ki lehessen elégíteni. Az erre való törekvés most sajnos nem látszik Európában. Mindez etikai és stratégia kérdéseket egyaránt felvet. Egyrészt nem helyes bármely olyan politika, ami az EU-t sebezhetővé teszi, s más országtól való függőségi helyzetbe taszítja. Másrészt ügyelnünk kellene arra is, hogy globálisan nézve az európai erdők fontos részei ugyan a biodiverzitásnak, de nem egyedüliek. Egy elsietett európai szabályozás következményei hátrányosan érinthetik a föld más térségeinek erdeit. Olyan EU erdészeti politikára van szükség, ami képes az EU-n belül megoldani ezt a problémát, import nélkül.
A folyamatban levő biomassza alapú gazdasággá (bioeconomy) alakuláshoz – pl. a beton, a vas lecseréléséhez – több faanyagra van szükség, amire időben fel kell készülni. Ugyanakkor, annak is tudatában kell lenni, hogy a dekarbonizáció a vonatkozó ágazatokban, iparban dolgozó szakembereket is foglalkoztatja, amire ők is keresik a megoldást. Tehát nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Adaptív erdőgazdálkodásra van szükség!
De, ki fogja vajon mindezen stratégiákat megvalósítani, s leginkább a finanszírozás oldaláról a gyakorlatban végrehajtani?
Az erdők 60%-a Európában magántulajdonban van, s ez az a kör, amit nagyon is érint a klímaváltozás a negatív hatásaival. Az erdőgazdálkodók bevételének jelentős része (Németországban a 90%-a) jelenleg a faanyagból származik, és csak nagyon kevés az ökoszisztémaszolgáltatásokból. Ugyanakkor a gazdák a klímaváltozás, és az említett stratégiák következményeként csökkenő bevételekkel és növekvő költségekkel kell számoljanak.
A TKE hatással lesz a munkaerőhelyzetre is, amit már most a koncepció végrehajtása előtt elemezni illene. A fakitermelés visszafogása, a természetes felújítások előtérbe helyezése ugyanis várhatóan csökkenteni fogja az ágazat munkaerőigényét. Persze a TKE generálni is fog más bevételi forrásokat, illetve munkalehetőségeket, de ezekről átfogó elemzés még nem áll rendelkezésre.
Az erdőgazdálkodókat, erdőtulajdonosokat motiválni kell, oktatás, tréning keretében fel kell őket készíteni. Ugyanakkor tisztában kell lenni azzal is, hogy pénzügyi és technikai támogatás nélkül nem tudják gazdálkodásukat fenntartani, erdeikben a kívánt ökoszisztémaszolgáltatásokat biztosítani.
Végezetül, a TKE-nak tehát megvan a lehetősége arra, hogy a karbon-okos erdőgazdálkodás számos aspektusát szolgálja, miközben támogatja a biológiai sokféleséget is.
Az éghajlatváltozás mérséklésével, az alkalmazkodással és a biodiverzitás megőrzésével kapcsolatos kihívásoknak ugyanakkor csak a TKE korszerű és rugalmas értelmezésével lehet eleget tenni. A természet sokfélesége az EU-ban a TKE többféle megközelítését jelenti. Nincs általános séma, adottságoktól függően változó módon kell pl. a holtfakérdést, vagy éppen a különféle károsításokat kezelni, támogatni kell a fajok térbeli vándorlását (assisted migration), helyileg kell meghatározni a gazdálkodási célokat, az erdőben tárolni kívánt szén mennyiségét (fakészletet), s mindezek során nagy térléptékben, táji szinten is kell tudni gondolkodni.
A TKE tehát egyértelműen része kell legyen a biodiverzitás megőrzési stratégiának, de nem Brüsszelből szabályozott, lehatárolt módon, hanem igazodva a helyi körülményekhez.
Forrás:
NAK/ Kovácsevics Pál
