Magán Erdőtulajdonosok és Gazdálkodók Országos Szövetsége
www.megosz.org
  • Azt álmodtam …..

    A cikk dátuma szeptember 3rd, 2013 admin Nincs hozzászólás

    Egy este a számítógép előtt belealudtam a legújabb követhetetlen jogszabály-módosítás másnap reggel 9 óra 00 percre kért véleményezésébe és álmodtam. Azt álmodtam, hogy magánerdő tulajdonos vagyok egy ismeretlen országban, ahol a benyújtott vidékfejlesztési pályázattal kapcsolatos határozatot 14 nap alatt kaptam kézhez. Riadtan kérdeztem az illetékest – miután megnyugtatott ez valóban a nemrég benyújtott pályázatom határozata -, hogy vajon nem maradok-e le valamelyik jogcím benyújtási határidejéről az idén? Először furcsán nézett rám, azután azt mondta, ne izguljak, mert valamennyi jogcím folyamatosan pályázható. Elnevettem magam, mert valahol mélyen azért tudtam, hogy ez még mindig álom. – Na de az ellenőrzésekről csak nem értesítik a pályázót? – kérdeztem reménykedve. – Persze, hogy nem, mert ő keres meg minket, jelezve, hogy elvégezte a feladatot, azután együtt kimegyünk a területre és ha mindent rendben találunk akkor megírjuk a jegyzőkönyvet (egy papírlapon) és beküldjük a kifizető ügynökségnek, aki újabb 14 nap múlva küldi a pénzt. – Ugyan már – mondtam – ez épp olyan valószínűtlen, mintha én csinálhatnám a saját erdőtervemet és abba nem szólna bele a hatóság. – Miért szólna bele, ha maga rendesen megcsinálja? – De furcsákat kérdez. Honnan jött maga? – Én most itt vagyok erdőtulajdonos és még csak azt szeretném tudni, hogy mi van, ha nem találna mindent rendben az ellenőrzés? – Akkor bizony baj van. Kap tőlem mondjuk két hetet, hogy rendbe tegye a hibát és ha akkorra sem sarkos minden, akkor keményen megbüntetem. – De hát nem rögtön? – Nem. Nekem nem az a célom, hogy rettegjen és elmenjen a kedve a további pályázástól, hanem, hogy megtanulja a rendet. Nem is tudja, hogy még az itteniek is vétenek sokszor hibát, akik már több száz éve gazdálkodnak és ez az életük. – És, ha csak most kezdenének néhány évtizede magángazdálkodni, akkor maguk mit tennének? – okoskodtam tovább. – Hát még jobban segítenénk őket, még rugalmasabbak lennénk ez nem is lehet kérdés.

    Elgondolkodtam, vagy elálmodoztam egy kicsit, mert mire magamhoz tértem már egy magaslesen ültem, másodmagammal. – Hát te ki vagy? – kérdeztem a vadászruhás embert, aki puskával kezében kémlelte az erdőszegélyt. – Be vagy Te rúgva Hanzi? (így hívtak ott álmomban, fogalmam sincs miért) – kérdezett vissza – a szomszédod vagyok és ha sokat kiabálsz sosem lövünk őzet. Úgyis olyan kevés van már. – Az az erdő kié? – mutattam előre. – Kié lenne? Az enyém, ami mellette van az meg a Tiéd – nézett rám felhúzott szemmel. Felpattantam – akkor tűnjünk innen, mert jön a vadásztársaság hivatásos vadásza és elkap minket orvvadászatért a saját birtokunkon! – Nyugodj már meg, mi vagyunk a vadásztársaság is, a sajátunkon vadászunk, így azután vadkár sincsen. – De hát hogy bírtunk háromezer hektárnyi vadászterületet összehozni? – nyögtem. – Milyen háromezret? Csak 150 hektár a minimum, Te szerencsétlen – vágott hátba a térdnadrágos figura. – Ha ilyen kevés a vad, akkor a teríték is gyenge lesz barátom – mondtam kajánul fájó vállamat tapogatva. – Dehogyis, az erdő hasznából bőven telik, hogy elmenjünk más országokba vadászni, ahol annyi a vad, hogy szó szerint belefulladnak, azért kerítgetnek körbe-körbe minden új erdőt, mint a bolondok.

    A kisördög persze belém bújt és tovább kérdeztem. Hiszen csak nem lehet itt minden olyan gömbölyű, majd kiugrasztom én a nyulat a bokorból. – Nehogy azt hidd, hogy mindent Te irányíthatsz a saját birtokodon! – estem neki. – Majd jönnek a természetvédelem emberei és kiderítik, hogy védelem alá kell helyezni az erdődet, korlátozni kell a gazdálkodást. – Hát jönni, jönnek, de csak az erdő széléig, mert ha beljebb akarnak jönni és azt az én engedélyem nélkül teszik, akkor igen hamar bíróság előtt találják magukat. Látod, a lovasok és a kerékpárosok is tiszteletben tartják a magántulajdont – mondta és lemutatott az erdőbe vezető út sorompóján díszelgő táblákra. 

    Lenéztem és elborzadtam, bele is szédültem a látványba, gyorsan megmarkoltam a les karfáját, de hiába, már zuhantam is lefelé. Estemben még hallottam, hogy a vadászkalapos utánam szól – hová sietsz Hanzi? – azután nagyot csattanva megérkeztem az anyaföldre és erre felriadtam.

    Néztem egy darabig kábán kifelé az ablakon, azután lezártam a gépet, aminek monitorján gombamód szaporodtak a paragrafusok és elmentem … aludni.

    Waldbesitzer Hanzi

    Leave a reply

    Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.