„A magyarság történetével ugyan a kocsányos tölgy van a legszorosabb kapcsolatban, érdekes dolog, hogy magyar fának mégis a szil-, a dió- és az akácfát nevezik. Kanadában a múlt században kivándorolt elődeink mindenképpen akác-, meg eperfát akartak ültetni, hogy hazai környezetet teremtsenek maguknak. Herman Ottó, az első magyar természetvédő is magyar fának nevezte. Igaz, hogy ez a szép jövevényfa, a magyar Alföldet új szépséggel, a virágzó erdővel tette gazdagabbá” – méltatja a Magyar erdők című könyvében Keresztesi Béla erdőmérnök, erdőesztéta. Május–júniusban az alföldi pusztaság akácerdőit fehér virágáradat borítja. Ahogy Ady Endre mondja: „Méhecskék dongnak, zsongnak a sugárszőtte levegőben; repülnek azután a bódító, édes illat után.” Aminek meg is van az eredménye, egy hektár akácerdő évi fahozamát még további – feleannyi – értékkel növelheti a mézhozama.
Az akácvirág sűrű palacsintatésztában kisüthető, tea is készíthető belőle.
A gyógyászatban is használják. A frissen kinyílt virágokat szárítják. A kérgét kora tavasszal gyűjtik a fiatalabb ágakról. Hatóanyagai: a virág flavonoidfelhalmozó; kevés illóolajat is tartalmaz, a kéreg viszont mérgező fehérjéket (robin, fuzin). A virág teakeverékek ízjavítója, enyhe hashajtó, és gyomorsav-túltengésben is segít. A kéreg hasonló felhasználású, de fokozott óvatosságot igényel.
Az akácot az amerikai kontinensről 1620 körül hozta be Európába Jean Robin francia botanikus, Robinia pseudoacacia nevét is róla kapta. Magyarországon 1710-ben ültették először Erdődy gróf pozsonyi kertjében. Krámer János György, a mindentudó katonaorvos Tentamante című könyvében 1735-ben már ajánlja fásítási célokra. Erdőnek először a hédervári Viczay gróf birtokán telepítették, majd a katonai kincstár 1750-ben Komárom-Herkály erőd körül telepített 290 hektár akácerdőt. Mária Terézia erdővédelmi rendeletei is szorgalmazták a fatelepítést, de sajátos módon helytartótanácsa fűzfát akart a magyar Alföldre ültetni. A Banater Grenz-Walddirection még a delibláti (Temes vm.) homokpusztáit is szomorúfűzzel akarta beültetni 1818-ban. A fűz a homokos, száraz talajon nem él meg, s így történt, hogy a már sok helyütt sikerrel megeredt fásítások mintájára a vármegyék és birtokosok az akácot részesítették előnyben. Tessedik Sámuel szarvasi parókiájának kertjében Békés vármegye egyetlen akácfája árválkodott még 1768-ban, de a tiszteletes úr félévszázados tevékenysége után a szarvasi határban már egész akácerdőkre tekinthetett. A Városliget, az egykori Ökördűlő fásítását 1785-ben akác- és eperfákkal kezdték (no persze, mert a munkálatokat Stolc János selyemtenyésztési felügyelőre bízták). Az akácerdők telepítése egyre nagyobb méreteket öltött, hiszen gyorsan fejlődő jó anyagú fa, 1964-ben a magyar erdőknek már kb. 16%-át tette ki. A természetes erdeinktől való megkülönböztetés okából a nyárasokkal együtt „kultúr erdők”-nek nevezik.
Az akác valóságos megváltást jelentett a török utáni puszta magyar tájra. A futóhomok megkötését, az alföldi kerek erdők hűsét, a tanyavilág állandó kísérőjét, temetőink árnyát és fejfáit az akácinváziónak köszönhetjük.